A bor és A sajt ünnepén
Jó boroknak szép hazája, Erdély
A bor és a sajt ünnepén a sepsiszentgyörgyi Park vendéglõben rendezett pénteki bor- és sajtfesztiválon, ahol különbnél különb csombordi és enyedi borokat — rajnai rizling, olasz rizling, muskotály, tramini, chardonnay — kóstolhattunk, egy pohár bor mellett beszélgettünk dr. Csávossy György borszakértõvel, akinek megjelenés elõtt áll Erdély szõlészeti-borászati monográfiája. Innen kölcsönöztük a címet. A szakértõt Erdély borászatáról, borvidékeirõl kérdeztük.
— Hogyan vélekedett a kérdésrõl Entz Ferenc, akit a magyar kormány megbízott, készítsen jelentést Erdély szõlészetérõl és borászatáról? Az 1870-ben Szárszón kiadott jelentésben írja, hogy Erdély nem a tüzes, hanem az illatos, zamatos borok hazája. Mégpedig azért, mert a nyarak itt nem hevesek, mint Magyarországon, nem égetik el az illat- és zamatanyagot, hanem megtartják. S még hozzáteszi, hogy az éghajlati viszonyok nagyjából megegyeznek a Rajna mentével, és talaja épp olyan harmatos és szûz — akkor még nem volt erózió —, Erdély a páratlan zamatú, illatos borok hazája. Akkoriban Erdély elzárt vidék volt, ahogy õ fogalmazott, fehér folt Európa borászati térképén, de ha a világ ezt megismeri, a legrangosabb helyekre fog kerülni, írta Entz Ferenc. Ez a jóslat elég hamar valóra vált, ugyanis még a könyv megjelenése elõtt, 1867-ben a párizsi világkiállításon a csombordi rajnai rizling, báró Kemény István bora nyerte el III. Napóleon nagydíját. Akkor mondták, hogy Csombord Erdély Johannisbergje, a rajnai rizling második hazájára talált. Ez a bor olyan, mint a 18. évében virágzó szõke, kék szemû lány, hercegnõnek mondhatnám.
Az '50-es évek után az erdélyi szõlészet kissé talpra állt. Legyünk õszinték: a szocialista állam megtehette, hogy óriási befektetéssel korszerû borászati üzemeket hozott létre, óriási telepítéseket végzett, és utána ezekkel a palackozott borokkal kilépett Európa piacaira, és elment a borversenyekre. A legjobb jegyeket a román borok kapták. Ez az igazság. Többször részt vettem hazai zsûrizésben, hogy mit küldjünk ki nemzetközi borversenyekre, és csodálatos élményekben volt részem. Megtehette a kutatóintézet, hogy a borászok fejlõdéséhez szükséges ismereteket, tapasztalatokat biztosítsa azáltal, hogy vásárolt híres külföldi borokat, s leültetett minket, megkóstoltatta. 1972-ben a pesti borolimpián az öt aranyérem közül egyiket egy csombordi plébános bora nyerte el. Tehát megismételte azt, amit Kemény István Párizsban. Akkor az történt, hogy a bukaresti zsûri elnöke megkért, azt a csombordi bort küldjem, amelyiket kívánom, de csak egyet, mert összesen 45-tel vehettünk részt a borolimpián, s annyi borvidék közül nem adhatott több helyet Csombordnak. Nos, az telitalálat volt.
Harmincévi munka után most jelenik meg — anyagi okokból Budapesten — a monogáfiám, melyben a Bánságtól Szatmárig, Érmelléktõl Küküllõ mentéig minden jelentõsebb bortermelõ helység megtalálható. Ez nemcsak szakkönyv, hanem kicsit honismeret, kicsit irodalom, kicsit néprajz, kicsit történelem. Azzal kezdõdik egy település bemutatása, hogy mikori az elsõ okleveles említése, kik voltak a birtokosok az elmúlt századokban, hogy alakult a szõlõterület, hogyan változtak az õshonos fajták, milyen dûlõnevek vannak… Amirõl írtam, ott jártam. Azért tudtam a táj hangulatát is megírni. Tekintettel arra, hogy a legtöbb szakismeretetet igénylõ mezõgazdasági ág a szõlészet-borászat, talán kultúrtörténetünk egyik büszkesége lehet az, hogy Erdélyben a szõlészet és a borászat 99 százalékban magyar kézben volt. Ezek a tények, ezt hagyjuk az utódokra, Európára.
De térjünk a borvidékekre. A reklámhadjárat a külföldön forgalmazható mennyiség szempontjából a Küküllõ mentét nyomta elõre. Ha külföldi szupermarketekben erdélyi bort látunk, az elsõsorban Küküllõ menti: zsidvéi, balázsfalvi. De a leghíresebb az Erdélyhegyalja: a gyulafehérvári hegyek. Könyvemben a hagyományos borvidéki beosztást követtem. Az idõk változnak, korszerûsítettem az 1884-es hivatalos magyarországi beosztást, de azt tartottam meg alapul. Miért? A román hivatalos borvidéki beosztás különválasztja Gyulafehérvárt Enyedtõl. A két hely között 30 kilométer a távolság, végtelenül hasonlítanak egymáshoz. Semmi sem indokolja a két borvidék szétválasztását. Ugyanakkor az aranyosi borvidéket hozzácsatolták Enyedhez, amikor az már sokkal hûvösebb éghajlatú, sokkal savasabb talajú, vékonyabb bora van. Közlöm a hivatalos román felosztást, de nem követem azt. A bukarestiek nem járták végig ezeket a vidékeket. A Mezõséget külön kell tárgyalni. A Mezõség belsõ csücske a Sajó-Beszterce vidék, a híres Steinigen bor. Ez volt Hruscsov kedvenc bora. A hely érdekessége, hogy a csodálatos fekvésû Besenyõn csecsemõfej nagyságú kövek vannak, melyek nappal úgy átmelegednek, hogy éjszaka, mint a kályha, melegítenek. Nem jelentkezik a román hivatalos borbeosztásban az Érmellék. Az volt Magyarország egyik leghíresebb borvidéke. Olyan csodálatos emlékeket tartogat még, mint a pincesorok, melyek õsi kultúráról árulkodnak. Aztán híres a szatmári, a halmi borvidék. A halmi borok jellege hasonlít a tokajihoz. De menjünk délre: Aradhegyelja. Három Hegyalja van a magyar nyelvterületen: Tokaj-, s a másik kettõ Erdélyben van. A hegyalja nevet csak különleges borvidéknek adták. Aradhegyalja a vörös borok királysága. Õshonos pezsgõborfajtákat hagytunk kipusztulni, mert savanyúak voltak: hóvíz, vékonyhéjú, fehérlinka, boros. De ma keresik a pezsgõborokat. Egyetlen maradt, a járdovány. A szászsebesi-apoldi borvidék leghíresebb fajtája. Ezeket a hungaricumokat, õshonos magyar fajtákat meg kellene menteni!
Ahol a jó bor megtermett, elõbb-utóbb megint meg fog teremni. Hiszen a domb nem változik, a fekvés sem, a talaj sem, az éghajlat igen, de a felmelegedés a szõlõnek nem árt. Aradhegyalját vásárolják össze olaszok, osztrákok, már magyarországiak is. Jönnek a külföldi befektetõk, mert nem nehéz egy borásznak tapasztalni azt, hogy itt jobb borokat lehet elõállítani, mint otthon.
Lejegyezte: Szekeres Attila